Karácsony 2011

Férfi

Philosz nem sokat értett a világ dolgaiból. Különös élete egyáltalán nem volt. Az egyszerű hétköznapok embere volt: szürke, átlátszó, ötmilliárd. Évekkel később értette csak meg, miért nevetett rajta annak idején a többi gyerek, vele egykorúak, sőt fiatalabbak is, amikor gúnyból nevének első magánhangzóját "a"-ra cserélték fel. Akkor is csak egy jóakaratú sorstársa alapos eltángálása után gondolkodott el e dolgon. Felidézte gyerekkorát, a betört fejeket, vérző orrokat, sikoltozva menekülő lányokat... Az anyja azt mesélte neki a nevéről, hogy azt jelenti szeretetet. Akkor, gyerekkorában nem utoljára történt meg vele, hogy a filoszból fallosz lett...

Igazi szerelemgyerek volt. Anyja gyönyörű fiatal nő volt, 22 évesen ismerkedett meg álmai férfijával, Oresztesszel. A férfi igazán szép termetű, izmos testű, feketehajú ember volt. Mindenkit magával tudott ragadni humorával, ahogy mondani szokás, vágott az esze, mint a borotva. Nem csoda hát, hogy Philosz anyja Eirene egyszercsak ott találta magát a férfi karjai közt, s nagy lángoló szerelmüknek foganatja is lett - a nő méhében... Az érzelmek kölcsönösen lángoltak, Oresztesz bátor harcos volt, Eirenevel szemben sok győzelmet aratott, s a csata hevében észre sem vették a rengeteg sebet, melyeket egymásnak kölcsönösen szereztek. A boldog szép időknek Philosz növekedése anyja méhében vetett véget. Egy idő után Oresztész, a bátor harcos, nem viselte el tovább a lankadó hadiszerencsét, nem szokta meg, hogy megálljon a falaknál. ÍGy történt egy szép téli viharos napon, hogy Eirene felébredt és az álomférfiról aznap este már másvalaki álmodozott. Neki a szép álom emlékének ottmaradt egy nagyon is nem álom gyerek. Oresztész állítólag pár évvel később szifiliszben halt meg, lesoványodva, kiszáradtan, teljesen egyedül.

Philosz gyerekkora tehát nem volt túl bonyolult, apja éles eszét nem sikerült megörökölnie, túlságosan sokat így használnia sem kellett. Viszont egész ügyesen tudott verekedni. Ügyesen volt durva. Megvédte vagy elvette, amiről úgy gondolta, hogy az övé.
Felnőttkorára szakasztott apja lett. Sorra hódoltak be neki a népek leányai, akik régen nevették most félték és irigyelték. Philosz teljesen tudatos életet élt, tudatosan verekedett, tudatosan részegedett le mindennap, nem telt bele sok idő és mindene megvolt. Az apja helyébe lépett, akit nem is ismert, most már róla kezdtek el álmodozni a nők. Azt már nem fogta fel, hogy miért történik mindez, igaz, nem is agyalt rajta túl sokat. Önmagát vonzónak, szépnek, intelligensnek, erősnek és lenyűgözőnek tartotta, ebben megerősítették őt a körülötte lévők is, és mindenki más is, aki a javait élvezte. Neki ez pont elég volt, gyengének, képmutatónak, férfiatlannak tartotta azokat, akik könyvet vettek a kezükbe, vagy esetleg saját gondolataik voltak. Philosz sokak példaképévé vált, egy igazi férfi... odavoltak érte a nők. Kemény, izmos, szép, férfias, erős, megvéd, biztonságot ad, van pénze és mégegyszer izmos, lenyűgöző, csodálatos, fess, jólöltözött, hűdejófrizura, ja és izmos is, meg ad magára, nem sajnálja a pénzt parfümre, igazán férjnek és apának való, kemény mackó és hát persze ilyen ekkora izmos... Egy igazi Ph...losz!!!

A menekült...

Menekült... Ma is. Azt tette csak, amit szokott, semmiben nem változott az élete, hiszen mindigis így csinálta a dolgokat. Úton volt, kereste a helyet, ami elég biztonságos, ahonnan soha nem kell továbbmennie. Sokan csodálták. Szép ember volt. Csodálták kitartásáért, és amikor elhaladt a házuk előtt, miközben ők az udvaron többévnyi sérelmeiket és kudarcaikat halmozták fel, irigykedve nézték azt, aki még mindig szabadon jöhet-mehet a falvak-városok közt. Semmi, senki nem köti.

Néhányan fiatalkorukra emlékeztek, amikor még ők is a kerítés szabadabbik feléről nevettek megvetően a megrekedt életek trágyakupacain. Sose hitték, akkor legalábbis biztosan nem, hogy egyszer majd ők is ugyanazt a rakást pakolják abból, amit ők maguk termeltek ki... Egyesek nem egészen értették vagy nem látták milyen kupacról is van pontosan szó, hát raktak saját udvarukban még nagyobbat, mégse érje szó a ház elejit... Pont nekik ne legyen saját? Faluhelyen gyorsan híre megy az ilyen dolgoknak. Szóval, irigykedve nézték a jövevényt, aki megtehette, hogy megpihent kissé és ment is tovább. Épp csak mindig felfrissítette magát, megismerkedett néhány helybélivel, majd szomorúan ismét megállapította: nem ez az a hely. Ez sem az. És továbbment.

Mások megvetően néztek a jött-mentre. Fura egy szerzet, az biztos, tán neve sincs, ha van, úgyis elmegy vele együtt tovább a semmibe. Nekük otthonuk volt, biztos, stabil életük, kialakult ünnepnapjaik, elfecsérelt hétköznapjaik. Voltak gyerekeik, több is, mindenre telt az évek során. Büszkék voltak teljesítményükre, erejükre, tehetségükre, s mindarra a vélt tudásra, amit felhalmozni véltek. Ők nem az udvaron, benn, biztonságos otthonaikban őrizgették kincseiket. Néha elővették, gyönyörködtek bennük, belenéztek, mindabba, ami az évek során összegyűlt - szép kis summa, biztos élet, még biztosabb halál. Büszkén állapították meg: lesz pénz tisztességes, szép temetésre... És elégedetten, gondosan hajtogatták össze a kincseket rejtő megsárgult ujságpapírokat. Régi, sosem olvasott hírek voltak bennük. Az újságot mindigis az időjáráselőrejelzés miatt járatták, meg főleg, hogy a szomszédok is lássák.  Azok a régi szép idők... Amikor még hó esett az égből télen... Meg a tej is 20 fillér volt... Ilyenkor mindenkinek kötelező volt sóhajtani és szomorú arcot vágni. A családfő mindig szigorúan körülnézett és figyelte, mindenki elég mély sóhajjal tisztelgett-e a régi szép 20 filléres tejes múlt előtt.

A jövevény-jöttmenthez nem nagyon szólt senki. Csak ő tudta egyedül, valaki már születése óta követi. Félelem szállta meg és beleborzongott, akárhányszor belegondolt. Főleg pedig akkor, amikor már egy hosszabb időt eltöltött egy helyen és kezdte magát jól érezni. Nem hitte el, hogy nem követi senki, hiszen nagyon jól tudta, mindig a nyomában vannak. Sose lehet olyan élete, mint azoké az embereké, akik házai mellett elhaladt útja során. Néha hangosan felnevetett, amikor elgondolkozott, vajon melyik lenne neki kedvesebb: a trágyakupac az udvaron vagy a sárga újságpapírkupac benn a házban? A trágya legalább kinn van... Nevetséges, nevetségesek az emberek. Nem, neki tovább kellett mennie, az ő élete ez: mennie kell. Hiába vállnak olyan ismerőssé egy idő után a falvak, hiába merne megesküdni rá, már járt itt, ismeri ezt a helyet.Tovább kell mennie...

Idegenek találtak rá az út szélén. Már nem volt benne élet. Mivel a nevét senki sem tudta, sírkupacára ennyit írtak:
MENEKÜLT 80 ÉVET
ÉLT 0 ÉVET

nappal...

ebben a pillanatban elkezdett esni a hó... az első...

Tégla

Türelmetlen vagyok. Mindent azonnal vagy a lehető legrövidebb időn belül szeretnék megvalósítani, mindent már holnapra szeretnék megkapni. Szüntelen belső nyugtalanság hajt tovább, nem pihenek, nem tudok megállni. Minden megvalósított álom csak újabb álmokat szül, az újabbak pedig még újabbakat. A beteljesületlen álmok pedig egyre beteljesületlenebbé, s még erősebbé válnak. Sikeresnek mondhatom magam, annyi minden megvalósult, igazán elmondhatom, intenzíven élem az életem... Néha mégis olyan, mintha mindig, minden nap előlről kezdeném, mintha sehol sem jártam volna még, mintha semmit se tudtam volna még, mintha csak a mosttól számítana minden, s mindaz, ami elmúlt, ami a tegnap, soha nem is létezett volna. Aztán lassan rájövök: igazán a jövő sem létezik, így nem is számít. Az egyedüli, ami van, az a most, az itt, a jelen, a mostani érzéseim, a mostani gondolataim, örömeim, bánataim, szerelmeim, könnyeim. Ami elmúlt már változtathatatlan, ami lesz, azzal szemben pedig pont az ismeretlensége miatt vagyok tehetetlen. Csak itt, most tudok dönteni jóról-rosszról, most tudok igent vagy nemet mondani, most - a mostani tudásommal, gondolataimmal, érzéseimmel.

Rakom egymásra egyiket a másik mellé aztán fölé... Egy nap, egy tégla. Fogalmam sincs, milyen lesz ez az épület ha egyszer majd elkészül. Lesznek-e fényes, napsugárjárta termei, lesznek-e benne nyugodt helyek, ahol sokan meg- és lepihenhetnek, lesz-e benne elég tűz és meleg, hogy magam és a hozzám betérők megmelegedhessenek. Olyan jó lenne látni, hogy amit most építek, az egyszer sokak számára otthonná válik. De nem látom, nem láthatom. Mindig csak az aznapi téglát teszem a helyére - és hát áll, ahogy áll, estére már ott van, ott is marad, csapnivaló kőműves vagyok... Hogy milyen ez az épület, csak egy módon lehet megsejteni: az emlékezéssel. Az embernek ugyanis megadatott, hogy emlékezzen, s fel tudja idézni a jót és a rosszat egyaránt, hogy vissza tudjon tekinteni a már megváltoztathatatlanul megtett  útra, az eddig felépült falra, a sok-sok téglára, amit egyenként kezembe véve raktam, ahogy tudtam, nap mint nap, az elmúlt évek során, s amelyek egyként mégiscsak egyetlen építményt alkotnak.

Nem tudom megmondani, jó irányba tart-e az életem. Azt sem tudom, hogy döntéseim helyesek-e vagy sem. Nem tudom, hol leszek jövő ilyenkor... Ezeknek a kérdéseknek talán nincs is jelentősége... Estére a tégla úgyis minden nap a biztos helyére kerül...