Menekült... Ma is. Azt tette csak, amit szokott, semmiben nem változott az élete, hiszen mindigis így csinálta a dolgokat. Úton volt, kereste a helyet, ami elég biztonságos, ahonnan soha nem kell továbbmennie. Sokan csodálták. Szép ember volt. Csodálták kitartásáért, és amikor elhaladt a házuk előtt, miközben ők az udvaron többévnyi sérelmeiket és kudarcaikat halmozták fel, irigykedve nézték azt, aki még mindig szabadon jöhet-mehet a falvak-városok közt. Semmi, senki nem köti.
Néhányan fiatalkorukra emlékeztek, amikor még ők is a kerítés szabadabbik feléről nevettek megvetően a megrekedt életek trágyakupacain. Sose hitték, akkor legalábbis biztosan nem, hogy egyszer majd ők is ugyanazt a rakást pakolják abból, amit ők maguk termeltek ki... Egyesek nem egészen értették vagy nem látták milyen kupacról is van pontosan szó, hát raktak saját udvarukban még nagyobbat, mégse érje szó a ház elejit... Pont nekik ne legyen saját? Faluhelyen gyorsan híre megy az ilyen dolgoknak. Szóval, irigykedve nézték a jövevényt, aki megtehette, hogy megpihent kissé és ment is tovább. Épp csak mindig felfrissítette magát, megismerkedett néhány helybélivel, majd szomorúan ismét megállapította: nem ez az a hely. Ez sem az. És továbbment.
Mások megvetően néztek a jött-mentre. Fura egy szerzet, az biztos, tán neve sincs, ha van, úgyis elmegy vele együtt tovább a semmibe. Nekük otthonuk volt, biztos, stabil életük, kialakult ünnepnapjaik, elfecsérelt hétköznapjaik. Voltak gyerekeik, több is, mindenre telt az évek során. Büszkék voltak teljesítményükre, erejükre, tehetségükre, s mindarra a vélt tudásra, amit felhalmozni véltek. Ők nem az udvaron, benn, biztonságos otthonaikban őrizgették kincseiket. Néha elővették, gyönyörködtek bennük, belenéztek, mindabba, ami az évek során összegyűlt - szép kis summa, biztos élet, még biztosabb halál. Büszkén állapították meg: lesz pénz tisztességes, szép temetésre... És elégedetten, gondosan hajtogatták össze a kincseket rejtő megsárgult ujságpapírokat. Régi, sosem olvasott hírek voltak bennük. Az újságot mindigis az időjáráselőrejelzés miatt járatták, meg főleg, hogy a szomszédok is lássák. Azok a régi szép idők... Amikor még hó esett az égből télen... Meg a tej is 20 fillér volt... Ilyenkor mindenkinek kötelező volt sóhajtani és szomorú arcot vágni. A családfő mindig szigorúan körülnézett és figyelte, mindenki elég mély sóhajjal tisztelgett-e a régi szép 20 filléres tejes múlt előtt.
A jövevény-jöttmenthez nem nagyon szólt senki. Csak ő tudta egyedül, valaki már születése óta követi. Félelem szállta meg és beleborzongott, akárhányszor belegondolt. Főleg pedig akkor, amikor már egy hosszabb időt eltöltött egy helyen és kezdte magát jól érezni. Nem hitte el, hogy nem követi senki, hiszen nagyon jól tudta, mindig a nyomában vannak. Sose lehet olyan élete, mint azoké az embereké, akik házai mellett elhaladt útja során. Néha hangosan felnevetett, amikor elgondolkozott, vajon melyik lenne neki kedvesebb: a trágyakupac az udvaron vagy a sárga újságpapírkupac benn a házban? A trágya legalább kinn van... Nevetséges, nevetségesek az emberek. Nem, neki tovább kellett mennie, az ő élete ez: mennie kell. Hiába vállnak olyan ismerőssé egy idő után a falvak, hiába merne megesküdni rá, már járt itt, ismeri ezt a helyet.Tovább kell mennie...
Idegenek találtak rá az út szélén. Már nem volt benne élet. Mivel a nevét senki sem tudta, sírkupacára ennyit írtak:
MENEKÜLT 80 ÉVET
ÉLT 0 ÉVET
...írsz még máskor is, ugye???:)
VálaszTörlés