Tégla

Türelmetlen vagyok. Mindent azonnal vagy a lehető legrövidebb időn belül szeretnék megvalósítani, mindent már holnapra szeretnék megkapni. Szüntelen belső nyugtalanság hajt tovább, nem pihenek, nem tudok megállni. Minden megvalósított álom csak újabb álmokat szül, az újabbak pedig még újabbakat. A beteljesületlen álmok pedig egyre beteljesületlenebbé, s még erősebbé válnak. Sikeresnek mondhatom magam, annyi minden megvalósult, igazán elmondhatom, intenzíven élem az életem... Néha mégis olyan, mintha mindig, minden nap előlről kezdeném, mintha sehol sem jártam volna még, mintha semmit se tudtam volna még, mintha csak a mosttól számítana minden, s mindaz, ami elmúlt, ami a tegnap, soha nem is létezett volna. Aztán lassan rájövök: igazán a jövő sem létezik, így nem is számít. Az egyedüli, ami van, az a most, az itt, a jelen, a mostani érzéseim, a mostani gondolataim, örömeim, bánataim, szerelmeim, könnyeim. Ami elmúlt már változtathatatlan, ami lesz, azzal szemben pedig pont az ismeretlensége miatt vagyok tehetetlen. Csak itt, most tudok dönteni jóról-rosszról, most tudok igent vagy nemet mondani, most - a mostani tudásommal, gondolataimmal, érzéseimmel.

Rakom egymásra egyiket a másik mellé aztán fölé... Egy nap, egy tégla. Fogalmam sincs, milyen lesz ez az épület ha egyszer majd elkészül. Lesznek-e fényes, napsugárjárta termei, lesznek-e benne nyugodt helyek, ahol sokan meg- és lepihenhetnek, lesz-e benne elég tűz és meleg, hogy magam és a hozzám betérők megmelegedhessenek. Olyan jó lenne látni, hogy amit most építek, az egyszer sokak számára otthonná válik. De nem látom, nem láthatom. Mindig csak az aznapi téglát teszem a helyére - és hát áll, ahogy áll, estére már ott van, ott is marad, csapnivaló kőműves vagyok... Hogy milyen ez az épület, csak egy módon lehet megsejteni: az emlékezéssel. Az embernek ugyanis megadatott, hogy emlékezzen, s fel tudja idézni a jót és a rosszat egyaránt, hogy vissza tudjon tekinteni a már megváltoztathatatlanul megtett  útra, az eddig felépült falra, a sok-sok téglára, amit egyenként kezembe véve raktam, ahogy tudtam, nap mint nap, az elmúlt évek során, s amelyek egyként mégiscsak egyetlen építményt alkotnak.

Nem tudom megmondani, jó irányba tart-e az életem. Azt sem tudom, hogy döntéseim helyesek-e vagy sem. Nem tudom, hol leszek jövő ilyenkor... Ezeknek a kérdéseknek talán nincs is jelentősége... Estére a tégla úgyis minden nap a biztos helyére kerül...