Gyerekkoromban hittem az Istenben, legalábbis azt hittem. Elkezdtem felnőni, és megvetettem a gyerekkori hitemet, mert már magasabb szinten kezdtem hinni. Tanultam, felfogtam dolgokat, sok minden világosabbá vált előttem. Ahogy teltek az évek egyre azt éreztem, minél többet tudok, annál kevesebb hitem marad. Végül már a hitemnek a létét, sőt létjogosultságát is megkérdőjeleztem. Minden elveszett, minden eltűnt. Amit hitnek s biztosnak hittem, vízzé lett, és kifolyt az ujjaim közül. Csak az ökölbeszorított kezem maradt, s a szívem tele kusza érzésekkel... Mostanra már nem teszek fel kérdéseket, nem értékelek. Nem mérek mértéket. Nem számolom a perceket, nem számolom a tetteket. Megfelelni nem akarok. Rájöttem: a hitéért hitével fizető ember a legmélyebb hívő...
Nagyon nehéz tisztán látni. Önmagamon felülkerekedni nem tudok, akárhogy próbálom, annyi különféle és sokirányú érzés dolgozik a szívemben, hogy képtelen vagyok kívülállóként önmagamat meglátni. Sose tudok igazán kiigazodni azon, mi bennem a tiszta és igaz, mi az örök, s mi az, ami csak hulladék, járulék, hamis, idővel múló. Ki képes erre? Annyi minden van, ami tegnap még egyértelmű volt, mára megkérdőjeleződik, ami nemrég még annyira fontos volt, mostanra magától lényegtelenné lett...
Nem tudtam egyhelyben maradni, belső öntudatlan kényszer űzött tovább, mennem kellett, s most is mennem kell: közelíteni magam felé... s megőrizni elvesztett-megkapott hitemet...
neked könyvet kéne írnod...szépen írsz nagyon
VálaszTörlés