Az a földbirtokos jutott eszembe, aki a nap különböző óráiban fogad fel munkásokat ugyanazért az órabérért. A végén mindenki elégedetlen, a reggeltől dolgozók azért, mert úgy vélik, ennél többet érdemelnek. A későn jövők meg pirulnak vagy épp a markukat dörzsölgetik, hiszen tudják, ők ennél kevesebbet érdemelnek… HA összehasonlítjuk őket egymáshoz… Márpedig miért ne tennénk, miért ne tennék? Egész életünkben ezt tesszük, sohasem magunkat tesszük meg mércének, hanem mindig másokat. Tudva vagy tudatlanul is értékeljük életünket, s ezzel önmagunkat, rangsoroljuk magunkat, s vagy többet szeretnénk titkon, hisz megérdemeljük, vagy mert kudarcokat élünk át, önmagunkat simogatjuk a meg nem érdemeltség gondolatával, s ha titkoltan is, de jólesik.
Nem tudom, vajon kinek képzeli magát az ember és kinek képzelem magamat én, hogy érdemeimre hivatkozva jót vagy éppenséggel rosszat várjak? Aligha valószínű, hogy az érdemet mérni lehetne, hiába is szeretnénk. AZ érdemnek nincs mértékegysége, sosem sok vagy kevés. Mégis, minden nap ezt teszem, mérlegre teszem életemet, mindazt amit tettem vagy nem tettem meg, aminek részese voltam vagy aminek nem, amit kaptam vagy amit nem. Áldozatként akarom felmutatni – mint Ábel, s várni a jót vagy a rosszat, érdemeim vagy érdemtelenségem következményeként. Hát nem fura? Ábel nem egészen azt kapta, amit érdemelt volna. És még hányan mások az emberiség története során…
Azt hiszem, a legtöbb embernek nem az a gondja, hogy nem kapja meg azt, amit érdemel, hanem az, hogy megkapja azt, amit nem érdemel. Ettől igazán boldogtalanná vállik, elveszti a biztonságot, a kiszámíthatóságot. Érdemtelenségben jó élni, hiszen kényelmes, mindig lehet rá hivatkozni, oly könnyű könnyes szemmel azt mondani: nem érdemlem meg… Nem érdemlem meg a boldog életet … Akárhogy is nézem, mégiscsak ez a jobb állapot, így nem érzi magát az ember lekötelezettnek. Igaz, nem is adott semmit, cserébe legalább nem is várhat semmit, ajándékot pedig nem fogad el, mert nem érdemelte ki, így végül ugyanoda jut: a megnemérdemeltség kábító bódulatába, jó benne lenni. Semmit nem kell tenni, csak sírni, önmagunkat siratni. Mennyi minket szerető embernek okozunk ezzel fájdalmat…!
Olyan az ember élete mint a virág, olyan mint a kiszáradt fű… Ugyan, mit tehetnék hozzá én az Isten könyörületéhez vagy mit vehetnék el belőle?
Nem, nem azt kapjuk, amit érdemlünk! Szerencsénkre... vagy mégsem? nem is tudom már...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése