Nincs irgalom...

... így szólt az Úr: "Hívd "Nincs irgalom"-nak, mert ezentúl nem irgalmazok Izrael házának, nem bocsátok meg neki többé...

Milyen messzire lehet kerülni önmagamtól? Milyen közel kerültem önmagamhoz? Jó kérdés mind a kettő... Néha úgy érzem, hogy a senki földjén vagyok, a kettő közt félúton, negyedúton, valahol... de nem önmagam vagyok. Néha azt hiszem, nagyon messzire kerültem az Istentől, de aztán rá kell jönnöm, nincs az a távolság, ami elég messze lenne. Nem, nem az Istentől kerülök távol, hanem magamtól távolodtam el. Az ember olyan sokszor azt hisze, hogy már igazán ismeri magát, önmagára lelt, a helyére lelt, otthonra lelt. Aztán hirtelen összeomlik minden. Többször is pereskedtem az Istennel, szemére vetettem, hogy miért adott, ha elvette, miért hitette el velem a jót, ha aztán minden felborult, s most utólag olyan értelmetlennek, céltalannak érződik egy csomó minden. Mintha egy tapodtat se léptem volna előre! Ott vagyok, ahol voltam, s közben már talán a harmadik életemet élem egy életbe sűrítve...

Nem, nem az Isten vet el, csak én magam, magamat, saját magamnak nem irgalmazok, nem bocsátok meg... miért is? a kudarcaimért... Az Istennek ehhez semmi köze, az Isten ott van, ahol mindig is volt: mindenhol és sehol. Minden és Semmi. Egyszer az egyik, másszor az utóbbi, mikor épp melyiket választom. "Jó lenne jegyet váltani és elutazni önmagunkhoz" ahogy J.A. írta. A helyet sem tudom, hová utaznék, hogy hol vagyok én, hol találok magamra, hol van az a hely, ahol elmondhatom: hazaértem. Nem, nem földrajzilag gondolom, a lelkemben szeretnék hazatalálni.

Túlságosan is egyszerű és logikus - s ennél fogva rettentő emberi - lenne életünket szakaszokra osztani és úgy értékelni az eltelt éveket, mintha csak egy dolgozatot értékelnénk. Túlságosan is egyszerű megoldás azt állítani, hogy a kudarcaink csak kudarcok, s ami nem sikerült, egyszer vagy sokszor, vagy újra és újra, az nem más, mint egy vakvágány, zsákutca, ahol már nem mehet tovább az ember, egy rossz válasz egy jól feltett kérdésre... Egy egész élet tükrében van-e igazán jelentősége a kudarcainknak? Van-e igazán jelentősége annak, hogy az adott pillanatban milyen döntést hoztunk, jót-e vagy rosszat? Van-e jelentősége tévedéseinknek vagy bűnnek vélt hibáinknak, gyengeségünknek? Nem az számít-e, hogy talán-talán észrevétlenül, egyre közelebb jutottunk önmagunkhoz, s egyre inkább azokká váltunk, akivé válnunk kellett? Céljaink, vágyaink, terveink mind-mind közösek, minden egyes ember ugyanarra vágyik, s ha az ellenkezőjét állítaná, az is csak ugyanaz. Talán pont a zátonyra futott terveink, valóra nem vált, összetört álmaink tesznek minket egészen egyedikké, megismételhetetlenné, pótolhatatlanná. Minden, ami felesleges elmúlik, lepattan rólunk, leesik, mint egy készülő szoborhoz oda nem illő agyagdarab. 

Szeretném megspórolni azt a bizonyos utat önmagamhoz, kihagyni egy pár állomást, célba jutni, megérkezni... Nem lehet, szerencsére, nem lehet.