Régebben, fiatalabb koromban mindig kötelességérzés fogott el az advent elején, majd a kötelességérzés lelkiismeretfurdalásba fordult át, midőn sem kitűzött céljaimat, fogadalmaimat nem tudtam megtartani, sem pedig az ádventet lélekben megélni. Lett olyan, amilyen minden más nap az évben, lelkem, szívem ugyanúgy tompa maradt, mint az év többi napján. Sürgető lelkiismeretfurdalásra enyhe szégyenérzet volt a válasz önmagam előtt, mégsem tudtam soha felnőttként úgy átélni ez a karácsonyig tartó időt, mint gyerekként. Egyszerű voltam, rendkívül jóhiszemű és naív, és boldog.
Az elmúlt évek ádventjei változatos körülmények közt teltek el, volt, amikor telis-tele voltam várakozással, mert úgy éreztem, fordul, jó irányba fordul az életem és nem leszek egyedül többé. Volt, amikor egyedül akartam lenni. Volt, hogy hitemet és célomat vesztve csak átaludtam az egész 4 hetet, s még karácsonyra se ébredtem fel. Most pedig, 2011 ádventjében itt vagyok - mint Káin – idegen földön idegenek közt idegenként. Én választottam ezt az utat, én léptem rá, én indultam el rajta, mert ebben, így tudtam célt látni magam előtt, irányt, amerre tarthat az életem. Most hát itt vagyok. Várom azt, ami jönni fog, ami ADVENIT. Hátra nézni nem jó, mert akkor az ember se a jövő körvonalait nem sejti meg, de még a jelent is torzan látja. Jövőbe szeretnék – ha nem is látni – de legalább nézni.
Az Isten akaratának megvalósulása volt eddig is az életem, ezt szilárdan hiszem, és bár sajátos ez az akarat, mégis így lettem azzá, aki vagyok, felnőtté, s most már talán állíthatom: férfivá is. Talán, remélem, az, ami majd most jön, akár a 4 hét alatt, akár utána, ugyanígy és ugyanennek az egy akaratnak lesz a valóra válása. Nem, nem várom, nem is kérem, hogy felszakadó sebek, régi érzések fájó emléke nélkül teljen, de azt várom, hogy soha-soha nem felszinesedjek el, inkább mindig láthassam a mélységet a saját lelkemben és mások lelkében, mint hogy a célbaérkezettség, a megelégedettség, a biztonság tudatában szívem minden érzéke eltompuljon.
Az Istentől sajátos és nehéz ajándékot kaptam: szemet, mellyel mások lelkét láthatom olyan mélységben, ahol nincs nő vagy férfi, egyedül csak a vergődő, kudarcos, örök szeretetre szüntelen éhező emberi lélek … Nekem ez adatott meg, ezzel élek, s nézem az embereket, akik az életemben közel kerülnek hozzám… Néha azt kívánom, bárcsak ne látnám, ne érezném, ne tudnék róla!
Várok. Kinyitom a kezem, s próbálom a szívem is, nem könnyű. Eddig karácsonykor még sose született meg bennem semmi, talán nem is kell megszületnie. Akárhogyis van, az advent elkezdődött…
:)) :((
VálaszTörlés