Vízzé...

Gyerekkoromban hittem az Istenben, legalábbis azt hittem. Elkezdtem felnőni, és megvetettem a gyerekkori hitemet, mert már magasabb szinten kezdtem hinni. Tanultam, felfogtam dolgokat, sok minden világosabbá vált előttem. Ahogy teltek az évek egyre azt éreztem, minél többet tudok, annál kevesebb hitem marad. Végül már a hitemnek a létét, sőt létjogosultságát is megkérdőjeleztem. Minden elveszett, minden eltűnt. Amit hitnek s biztosnak hittem, vízzé lett, és kifolyt az ujjaim közül. Csak az ökölbeszorított kezem maradt, s a szívem tele kusza érzésekkel... Mostanra már nem teszek fel kérdéseket, nem értékelek. Nem mérek mértéket. Nem számolom a perceket, nem számolom a tetteket. Megfelelni nem akarok. Rájöttem: a hitéért hitével fizető ember a legmélyebb hívő...

Nagyon nehéz tisztán látni. Önmagamon felülkerekedni nem tudok, akárhogy próbálom, annyi különféle és sokirányú érzés dolgozik a szívemben, hogy képtelen vagyok kívülállóként önmagamat meglátni. Sose tudok igazán kiigazodni azon, mi bennem a tiszta és igaz, mi az örök, s mi az, ami csak hulladék, járulék, hamis, idővel múló. Ki képes erre? Annyi minden van, ami tegnap még egyértelmű volt, mára megkérdőjeleződik, ami nemrég még annyira fontos volt, mostanra magától lényegtelenné lett... 

Nem tudtam egyhelyben maradni, belső öntudatlan kényszer űzött tovább, mennem kellett, s most is mennem kell: közelíteni magam felé...  s megőrizni elvesztett-megkapott hitemet...

Nincs irgalom...

... így szólt az Úr: "Hívd "Nincs irgalom"-nak, mert ezentúl nem irgalmazok Izrael házának, nem bocsátok meg neki többé...

Milyen messzire lehet kerülni önmagamtól? Milyen közel kerültem önmagamhoz? Jó kérdés mind a kettő... Néha úgy érzem, hogy a senki földjén vagyok, a kettő közt félúton, negyedúton, valahol... de nem önmagam vagyok. Néha azt hiszem, nagyon messzire kerültem az Istentől, de aztán rá kell jönnöm, nincs az a távolság, ami elég messze lenne. Nem, nem az Istentől kerülök távol, hanem magamtól távolodtam el. Az ember olyan sokszor azt hisze, hogy már igazán ismeri magát, önmagára lelt, a helyére lelt, otthonra lelt. Aztán hirtelen összeomlik minden. Többször is pereskedtem az Istennel, szemére vetettem, hogy miért adott, ha elvette, miért hitette el velem a jót, ha aztán minden felborult, s most utólag olyan értelmetlennek, céltalannak érződik egy csomó minden. Mintha egy tapodtat se léptem volna előre! Ott vagyok, ahol voltam, s közben már talán a harmadik életemet élem egy életbe sűrítve...

Nem, nem az Isten vet el, csak én magam, magamat, saját magamnak nem irgalmazok, nem bocsátok meg... miért is? a kudarcaimért... Az Istennek ehhez semmi köze, az Isten ott van, ahol mindig is volt: mindenhol és sehol. Minden és Semmi. Egyszer az egyik, másszor az utóbbi, mikor épp melyiket választom. "Jó lenne jegyet váltani és elutazni önmagunkhoz" ahogy J.A. írta. A helyet sem tudom, hová utaznék, hogy hol vagyok én, hol találok magamra, hol van az a hely, ahol elmondhatom: hazaértem. Nem, nem földrajzilag gondolom, a lelkemben szeretnék hazatalálni.

Túlságosan is egyszerű és logikus - s ennél fogva rettentő emberi - lenne életünket szakaszokra osztani és úgy értékelni az eltelt éveket, mintha csak egy dolgozatot értékelnénk. Túlságosan is egyszerű megoldás azt állítani, hogy a kudarcaink csak kudarcok, s ami nem sikerült, egyszer vagy sokszor, vagy újra és újra, az nem más, mint egy vakvágány, zsákutca, ahol már nem mehet tovább az ember, egy rossz válasz egy jól feltett kérdésre... Egy egész élet tükrében van-e igazán jelentősége a kudarcainknak? Van-e igazán jelentősége annak, hogy az adott pillanatban milyen döntést hoztunk, jót-e vagy rosszat? Van-e jelentősége tévedéseinknek vagy bűnnek vélt hibáinknak, gyengeségünknek? Nem az számít-e, hogy talán-talán észrevétlenül, egyre közelebb jutottunk önmagunkhoz, s egyre inkább azokká váltunk, akivé válnunk kellett? Céljaink, vágyaink, terveink mind-mind közösek, minden egyes ember ugyanarra vágyik, s ha az ellenkezőjét állítaná, az is csak ugyanaz. Talán pont a zátonyra futott terveink, valóra nem vált, összetört álmaink tesznek minket egészen egyedikké, megismételhetetlenné, pótolhatatlanná. Minden, ami felesleges elmúlik, lepattan rólunk, leesik, mint egy készülő szoborhoz oda nem illő agyagdarab. 

Szeretném megspórolni azt a bizonyos utat önmagamhoz, kihagyni egy pár állomást, célba jutni, megérkezni... Nem lehet, szerencsére, nem lehet.

mint Ábel...

Az a földbirtokos jutott eszembe, aki a nap különböző óráiban fogad fel munkásokat ugyanazért az órabérért. A végén mindenki elégedetlen, a reggeltől dolgozók azért, mert úgy vélik, ennél többet érdemelnek. A későn jövők meg pirulnak vagy épp a markukat dörzsölgetik, hiszen tudják, ők ennél kevesebbet érdemelnek… HA összehasonlítjuk őket egymáshoz… Márpedig miért ne tennénk, miért ne tennék? Egész életünkben ezt tesszük, sohasem magunkat tesszük meg mércének, hanem  mindig másokat. Tudva vagy tudatlanul is értékeljük életünket, s ezzel önmagunkat, rangsoroljuk magunkat, s vagy többet szeretnénk titkon, hisz megérdemeljük, vagy mert kudarcokat élünk át, önmagunkat simogatjuk a meg nem érdemeltség gondolatával, s ha titkoltan is, de jólesik.

Nem tudom, vajon kinek képzeli magát az ember és kinek képzelem magamat én, hogy érdemeimre hivatkozva jót vagy éppenséggel rosszat várjak? Aligha valószínű, hogy az érdemet mérni lehetne, hiába is szeretnénk. AZ érdemnek nincs mértékegysége, sosem sok vagy kevés. Mégis, minden nap ezt teszem, mérlegre teszem életemet, mindazt amit tettem vagy nem tettem meg, aminek részese voltam vagy aminek nem, amit kaptam vagy amit nem. Áldozatként akarom felmutatni – mint Ábel, s várni a jót vagy a rosszat, érdemeim vagy érdemtelenségem következményeként. Hát nem fura? Ábel nem egészen azt kapta, amit érdemelt volna. És még hányan mások az emberiség története során…

Azt hiszem, a legtöbb embernek nem az a gondja, hogy nem kapja meg azt, amit érdemel, hanem az, hogy megkapja azt, amit nem érdemel. Ettől igazán boldogtalanná vállik, elveszti a biztonságot, a kiszámíthatóságot. Érdemtelenségben jó élni, hiszen kényelmes, mindig lehet rá hivatkozni, oly könnyű könnyes szemmel azt mondani: nem érdemlem meg… Nem érdemlem meg a boldog életet … Akárhogy is nézem, mégiscsak ez a jobb állapot, így nem érzi magát az ember lekötelezettnek. Igaz, nem is adott semmit, cserébe legalább nem is várhat semmit, ajándékot pedig nem fogad el, mert nem érdemelte ki, így végül ugyanoda jut: a megnemérdemeltség kábító bódulatába, jó benne lenni. Semmit nem kell tenni, csak sírni, önmagunkat siratni. Mennyi minket szerető embernek okozunk ezzel fájdalmat…!

Olyan az ember élete mint a virág, olyan mint a kiszáradt fű… Ugyan, mit tehetnék hozzá én az Isten könyörületéhez vagy mit vehetnék el belőle?

Nem, nem azt kapjuk, amit érdemlünk! Szerencsénkre... vagy mégsem? nem is tudom már...

mint Káin...

Régebben, fiatalabb koromban mindig kötelességérzés fogott el az advent elején, majd a kötelességérzés lelkiismeretfurdalásba fordult át, midőn sem kitűzött céljaimat, fogadalmaimat nem tudtam megtartani, sem pedig az ádventet lélekben megélni. Lett olyan, amilyen minden más nap az évben, lelkem, szívem ugyanúgy tompa maradt, mint az év többi napján. Sürgető lelkiismeretfurdalásra enyhe szégyenérzet volt a válasz önmagam előtt, mégsem tudtam soha felnőttként  úgy átélni ez a karácsonyig tartó időt, mint gyerekként. Egyszerű voltam, rendkívül jóhiszemű és naív, és boldog. 

Az elmúlt évek ádventjei változatos körülmények közt teltek el, volt, amikor telis-tele voltam várakozással, mert úgy éreztem, fordul, jó irányba fordul az életem és nem leszek egyedül többé. Volt, amikor egyedül akartam lenni. Volt, hogy hitemet és célomat vesztve csak átaludtam az egész 4 hetet, s még karácsonyra se ébredtem fel.  Most pedig, 2011 ádventjében itt vagyok - mint Káin – idegen földön idegenek közt idegenként. Én választottam ezt az utat, én léptem rá, én indultam el rajta, mert ebben, így tudtam célt látni magam előtt, irányt, amerre tarthat az életem. Most hát itt vagyok. Várom azt, ami jönni fog, ami ADVENIT. Hátra nézni nem jó, mert akkor az ember se a jövő körvonalait nem sejti meg, de még a jelent is torzan látja. Jövőbe szeretnék – ha nem is látni – de legalább nézni. 

Az Isten akaratának megvalósulása volt eddig is az életem, ezt szilárdan hiszem, és bár sajátos ez az akarat, mégis így lettem azzá, aki vagyok, felnőtté, s most már talán állíthatom: férfivá is. Talán, remélem, az, ami majd most jön, akár a 4 hét alatt, akár utána, ugyanígy és ugyanennek az egy akaratnak lesz a valóra válása. Nem, nem várom, nem is kérem, hogy felszakadó sebek,  régi érzések fájó emléke nélkül teljen, de azt várom, hogy soha-soha nem felszinesedjek el, inkább mindig láthassam a mélységet a saját lelkemben és mások lelkében, mint hogy a célbaérkezettség, a megelégedettség, a biztonság tudatában szívem minden érzéke eltompuljon.

Az Istentől sajátos és nehéz ajándékot kaptam: szemet, mellyel mások lelkét láthatom olyan mélységben, ahol nincs nő vagy férfi, egyedül csak a vergődő, kudarcos, örök szeretetre szüntelen éhező emberi lélek … Nekem ez adatott meg, ezzel élek, s nézem az embereket, akik az életemben közel kerülnek hozzám… Néha azt kívánom, bárcsak ne látnám, ne érezném, ne tudnék róla!

Várok. Kinyitom a kezem, s próbálom a szívem is, nem könnyű. Eddig karácsonykor még sose született meg bennem semmi, talán nem is kell megszületnie. Akárhogyis van, az advent elkezdődött…

Késő őszön...

Fürdőszobafelújítás 100 % kész! Köszönet mindenkinek, aki lelkesített, inspirált, konspirált, szponzorált, honorált!!!

Fürdőszobaprojekt - loppusuorassa: burkolat, festés, szpotok végre a helyükön, fekete fényes padlólapok... célegyenesben... és új konyhacsap