Karácsony 2011

Férfi

Philosz nem sokat értett a világ dolgaiból. Különös élete egyáltalán nem volt. Az egyszerű hétköznapok embere volt: szürke, átlátszó, ötmilliárd. Évekkel később értette csak meg, miért nevetett rajta annak idején a többi gyerek, vele egykorúak, sőt fiatalabbak is, amikor gúnyból nevének első magánhangzóját "a"-ra cserélték fel. Akkor is csak egy jóakaratú sorstársa alapos eltángálása után gondolkodott el e dolgon. Felidézte gyerekkorát, a betört fejeket, vérző orrokat, sikoltozva menekülő lányokat... Az anyja azt mesélte neki a nevéről, hogy azt jelenti szeretetet. Akkor, gyerekkorában nem utoljára történt meg vele, hogy a filoszból fallosz lett...

Igazi szerelemgyerek volt. Anyja gyönyörű fiatal nő volt, 22 évesen ismerkedett meg álmai férfijával, Oresztesszel. A férfi igazán szép termetű, izmos testű, feketehajú ember volt. Mindenkit magával tudott ragadni humorával, ahogy mondani szokás, vágott az esze, mint a borotva. Nem csoda hát, hogy Philosz anyja Eirene egyszercsak ott találta magát a férfi karjai közt, s nagy lángoló szerelmüknek foganatja is lett - a nő méhében... Az érzelmek kölcsönösen lángoltak, Oresztesz bátor harcos volt, Eirenevel szemben sok győzelmet aratott, s a csata hevében észre sem vették a rengeteg sebet, melyeket egymásnak kölcsönösen szereztek. A boldog szép időknek Philosz növekedése anyja méhében vetett véget. Egy idő után Oresztész, a bátor harcos, nem viselte el tovább a lankadó hadiszerencsét, nem szokta meg, hogy megálljon a falaknál. ÍGy történt egy szép téli viharos napon, hogy Eirene felébredt és az álomférfiról aznap este már másvalaki álmodozott. Neki a szép álom emlékének ottmaradt egy nagyon is nem álom gyerek. Oresztész állítólag pár évvel később szifiliszben halt meg, lesoványodva, kiszáradtan, teljesen egyedül.

Philosz gyerekkora tehát nem volt túl bonyolult, apja éles eszét nem sikerült megörökölnie, túlságosan sokat így használnia sem kellett. Viszont egész ügyesen tudott verekedni. Ügyesen volt durva. Megvédte vagy elvette, amiről úgy gondolta, hogy az övé.
Felnőttkorára szakasztott apja lett. Sorra hódoltak be neki a népek leányai, akik régen nevették most félték és irigyelték. Philosz teljesen tudatos életet élt, tudatosan verekedett, tudatosan részegedett le mindennap, nem telt bele sok idő és mindene megvolt. Az apja helyébe lépett, akit nem is ismert, most már róla kezdtek el álmodozni a nők. Azt már nem fogta fel, hogy miért történik mindez, igaz, nem is agyalt rajta túl sokat. Önmagát vonzónak, szépnek, intelligensnek, erősnek és lenyűgözőnek tartotta, ebben megerősítették őt a körülötte lévők is, és mindenki más is, aki a javait élvezte. Neki ez pont elég volt, gyengének, képmutatónak, férfiatlannak tartotta azokat, akik könyvet vettek a kezükbe, vagy esetleg saját gondolataik voltak. Philosz sokak példaképévé vált, egy igazi férfi... odavoltak érte a nők. Kemény, izmos, szép, férfias, erős, megvéd, biztonságot ad, van pénze és mégegyszer izmos, lenyűgöző, csodálatos, fess, jólöltözött, hűdejófrizura, ja és izmos is, meg ad magára, nem sajnálja a pénzt parfümre, igazán férjnek és apának való, kemény mackó és hát persze ilyen ekkora izmos... Egy igazi Ph...losz!!!

A menekült...

Menekült... Ma is. Azt tette csak, amit szokott, semmiben nem változott az élete, hiszen mindigis így csinálta a dolgokat. Úton volt, kereste a helyet, ami elég biztonságos, ahonnan soha nem kell továbbmennie. Sokan csodálták. Szép ember volt. Csodálták kitartásáért, és amikor elhaladt a házuk előtt, miközben ők az udvaron többévnyi sérelmeiket és kudarcaikat halmozták fel, irigykedve nézték azt, aki még mindig szabadon jöhet-mehet a falvak-városok közt. Semmi, senki nem köti.

Néhányan fiatalkorukra emlékeztek, amikor még ők is a kerítés szabadabbik feléről nevettek megvetően a megrekedt életek trágyakupacain. Sose hitték, akkor legalábbis biztosan nem, hogy egyszer majd ők is ugyanazt a rakást pakolják abból, amit ők maguk termeltek ki... Egyesek nem egészen értették vagy nem látták milyen kupacról is van pontosan szó, hát raktak saját udvarukban még nagyobbat, mégse érje szó a ház elejit... Pont nekik ne legyen saját? Faluhelyen gyorsan híre megy az ilyen dolgoknak. Szóval, irigykedve nézték a jövevényt, aki megtehette, hogy megpihent kissé és ment is tovább. Épp csak mindig felfrissítette magát, megismerkedett néhány helybélivel, majd szomorúan ismét megállapította: nem ez az a hely. Ez sem az. És továbbment.

Mások megvetően néztek a jött-mentre. Fura egy szerzet, az biztos, tán neve sincs, ha van, úgyis elmegy vele együtt tovább a semmibe. Nekük otthonuk volt, biztos, stabil életük, kialakult ünnepnapjaik, elfecsérelt hétköznapjaik. Voltak gyerekeik, több is, mindenre telt az évek során. Büszkék voltak teljesítményükre, erejükre, tehetségükre, s mindarra a vélt tudásra, amit felhalmozni véltek. Ők nem az udvaron, benn, biztonságos otthonaikban őrizgették kincseiket. Néha elővették, gyönyörködtek bennük, belenéztek, mindabba, ami az évek során összegyűlt - szép kis summa, biztos élet, még biztosabb halál. Büszkén állapították meg: lesz pénz tisztességes, szép temetésre... És elégedetten, gondosan hajtogatták össze a kincseket rejtő megsárgult ujságpapírokat. Régi, sosem olvasott hírek voltak bennük. Az újságot mindigis az időjáráselőrejelzés miatt járatták, meg főleg, hogy a szomszédok is lássák.  Azok a régi szép idők... Amikor még hó esett az égből télen... Meg a tej is 20 fillér volt... Ilyenkor mindenkinek kötelező volt sóhajtani és szomorú arcot vágni. A családfő mindig szigorúan körülnézett és figyelte, mindenki elég mély sóhajjal tisztelgett-e a régi szép 20 filléres tejes múlt előtt.

A jövevény-jöttmenthez nem nagyon szólt senki. Csak ő tudta egyedül, valaki már születése óta követi. Félelem szállta meg és beleborzongott, akárhányszor belegondolt. Főleg pedig akkor, amikor már egy hosszabb időt eltöltött egy helyen és kezdte magát jól érezni. Nem hitte el, hogy nem követi senki, hiszen nagyon jól tudta, mindig a nyomában vannak. Sose lehet olyan élete, mint azoké az embereké, akik házai mellett elhaladt útja során. Néha hangosan felnevetett, amikor elgondolkozott, vajon melyik lenne neki kedvesebb: a trágyakupac az udvaron vagy a sárga újságpapírkupac benn a házban? A trágya legalább kinn van... Nevetséges, nevetségesek az emberek. Nem, neki tovább kellett mennie, az ő élete ez: mennie kell. Hiába vállnak olyan ismerőssé egy idő után a falvak, hiába merne megesküdni rá, már járt itt, ismeri ezt a helyet.Tovább kell mennie...

Idegenek találtak rá az út szélén. Már nem volt benne élet. Mivel a nevét senki sem tudta, sírkupacára ennyit írtak:
MENEKÜLT 80 ÉVET
ÉLT 0 ÉVET

nappal...

ebben a pillanatban elkezdett esni a hó... az első...

Tégla

Türelmetlen vagyok. Mindent azonnal vagy a lehető legrövidebb időn belül szeretnék megvalósítani, mindent már holnapra szeretnék megkapni. Szüntelen belső nyugtalanság hajt tovább, nem pihenek, nem tudok megállni. Minden megvalósított álom csak újabb álmokat szül, az újabbak pedig még újabbakat. A beteljesületlen álmok pedig egyre beteljesületlenebbé, s még erősebbé válnak. Sikeresnek mondhatom magam, annyi minden megvalósult, igazán elmondhatom, intenzíven élem az életem... Néha mégis olyan, mintha mindig, minden nap előlről kezdeném, mintha sehol sem jártam volna még, mintha semmit se tudtam volna még, mintha csak a mosttól számítana minden, s mindaz, ami elmúlt, ami a tegnap, soha nem is létezett volna. Aztán lassan rájövök: igazán a jövő sem létezik, így nem is számít. Az egyedüli, ami van, az a most, az itt, a jelen, a mostani érzéseim, a mostani gondolataim, örömeim, bánataim, szerelmeim, könnyeim. Ami elmúlt már változtathatatlan, ami lesz, azzal szemben pedig pont az ismeretlensége miatt vagyok tehetetlen. Csak itt, most tudok dönteni jóról-rosszról, most tudok igent vagy nemet mondani, most - a mostani tudásommal, gondolataimmal, érzéseimmel.

Rakom egymásra egyiket a másik mellé aztán fölé... Egy nap, egy tégla. Fogalmam sincs, milyen lesz ez az épület ha egyszer majd elkészül. Lesznek-e fényes, napsugárjárta termei, lesznek-e benne nyugodt helyek, ahol sokan meg- és lepihenhetnek, lesz-e benne elég tűz és meleg, hogy magam és a hozzám betérők megmelegedhessenek. Olyan jó lenne látni, hogy amit most építek, az egyszer sokak számára otthonná válik. De nem látom, nem láthatom. Mindig csak az aznapi téglát teszem a helyére - és hát áll, ahogy áll, estére már ott van, ott is marad, csapnivaló kőműves vagyok... Hogy milyen ez az épület, csak egy módon lehet megsejteni: az emlékezéssel. Az embernek ugyanis megadatott, hogy emlékezzen, s fel tudja idézni a jót és a rosszat egyaránt, hogy vissza tudjon tekinteni a már megváltoztathatatlanul megtett  útra, az eddig felépült falra, a sok-sok téglára, amit egyenként kezembe véve raktam, ahogy tudtam, nap mint nap, az elmúlt évek során, s amelyek egyként mégiscsak egyetlen építményt alkotnak.

Nem tudom megmondani, jó irányba tart-e az életem. Azt sem tudom, hogy döntéseim helyesek-e vagy sem. Nem tudom, hol leszek jövő ilyenkor... Ezeknek a kérdéseknek talán nincs is jelentősége... Estére a tégla úgyis minden nap a biztos helyére kerül...

Vízzé...

Gyerekkoromban hittem az Istenben, legalábbis azt hittem. Elkezdtem felnőni, és megvetettem a gyerekkori hitemet, mert már magasabb szinten kezdtem hinni. Tanultam, felfogtam dolgokat, sok minden világosabbá vált előttem. Ahogy teltek az évek egyre azt éreztem, minél többet tudok, annál kevesebb hitem marad. Végül már a hitemnek a létét, sőt létjogosultságát is megkérdőjeleztem. Minden elveszett, minden eltűnt. Amit hitnek s biztosnak hittem, vízzé lett, és kifolyt az ujjaim közül. Csak az ökölbeszorított kezem maradt, s a szívem tele kusza érzésekkel... Mostanra már nem teszek fel kérdéseket, nem értékelek. Nem mérek mértéket. Nem számolom a perceket, nem számolom a tetteket. Megfelelni nem akarok. Rájöttem: a hitéért hitével fizető ember a legmélyebb hívő...

Nagyon nehéz tisztán látni. Önmagamon felülkerekedni nem tudok, akárhogy próbálom, annyi különféle és sokirányú érzés dolgozik a szívemben, hogy képtelen vagyok kívülállóként önmagamat meglátni. Sose tudok igazán kiigazodni azon, mi bennem a tiszta és igaz, mi az örök, s mi az, ami csak hulladék, járulék, hamis, idővel múló. Ki képes erre? Annyi minden van, ami tegnap még egyértelmű volt, mára megkérdőjeleződik, ami nemrég még annyira fontos volt, mostanra magától lényegtelenné lett... 

Nem tudtam egyhelyben maradni, belső öntudatlan kényszer űzött tovább, mennem kellett, s most is mennem kell: közelíteni magam felé...  s megőrizni elvesztett-megkapott hitemet...

Nincs irgalom...

... így szólt az Úr: "Hívd "Nincs irgalom"-nak, mert ezentúl nem irgalmazok Izrael házának, nem bocsátok meg neki többé...

Milyen messzire lehet kerülni önmagamtól? Milyen közel kerültem önmagamhoz? Jó kérdés mind a kettő... Néha úgy érzem, hogy a senki földjén vagyok, a kettő közt félúton, negyedúton, valahol... de nem önmagam vagyok. Néha azt hiszem, nagyon messzire kerültem az Istentől, de aztán rá kell jönnöm, nincs az a távolság, ami elég messze lenne. Nem, nem az Istentől kerülök távol, hanem magamtól távolodtam el. Az ember olyan sokszor azt hisze, hogy már igazán ismeri magát, önmagára lelt, a helyére lelt, otthonra lelt. Aztán hirtelen összeomlik minden. Többször is pereskedtem az Istennel, szemére vetettem, hogy miért adott, ha elvette, miért hitette el velem a jót, ha aztán minden felborult, s most utólag olyan értelmetlennek, céltalannak érződik egy csomó minden. Mintha egy tapodtat se léptem volna előre! Ott vagyok, ahol voltam, s közben már talán a harmadik életemet élem egy életbe sűrítve...

Nem, nem az Isten vet el, csak én magam, magamat, saját magamnak nem irgalmazok, nem bocsátok meg... miért is? a kudarcaimért... Az Istennek ehhez semmi köze, az Isten ott van, ahol mindig is volt: mindenhol és sehol. Minden és Semmi. Egyszer az egyik, másszor az utóbbi, mikor épp melyiket választom. "Jó lenne jegyet váltani és elutazni önmagunkhoz" ahogy J.A. írta. A helyet sem tudom, hová utaznék, hogy hol vagyok én, hol találok magamra, hol van az a hely, ahol elmondhatom: hazaértem. Nem, nem földrajzilag gondolom, a lelkemben szeretnék hazatalálni.

Túlságosan is egyszerű és logikus - s ennél fogva rettentő emberi - lenne életünket szakaszokra osztani és úgy értékelni az eltelt éveket, mintha csak egy dolgozatot értékelnénk. Túlságosan is egyszerű megoldás azt állítani, hogy a kudarcaink csak kudarcok, s ami nem sikerült, egyszer vagy sokszor, vagy újra és újra, az nem más, mint egy vakvágány, zsákutca, ahol már nem mehet tovább az ember, egy rossz válasz egy jól feltett kérdésre... Egy egész élet tükrében van-e igazán jelentősége a kudarcainknak? Van-e igazán jelentősége annak, hogy az adott pillanatban milyen döntést hoztunk, jót-e vagy rosszat? Van-e jelentősége tévedéseinknek vagy bűnnek vélt hibáinknak, gyengeségünknek? Nem az számít-e, hogy talán-talán észrevétlenül, egyre közelebb jutottunk önmagunkhoz, s egyre inkább azokká váltunk, akivé válnunk kellett? Céljaink, vágyaink, terveink mind-mind közösek, minden egyes ember ugyanarra vágyik, s ha az ellenkezőjét állítaná, az is csak ugyanaz. Talán pont a zátonyra futott terveink, valóra nem vált, összetört álmaink tesznek minket egészen egyedikké, megismételhetetlenné, pótolhatatlanná. Minden, ami felesleges elmúlik, lepattan rólunk, leesik, mint egy készülő szoborhoz oda nem illő agyagdarab. 

Szeretném megspórolni azt a bizonyos utat önmagamhoz, kihagyni egy pár állomást, célba jutni, megérkezni... Nem lehet, szerencsére, nem lehet.

mint Ábel...

Az a földbirtokos jutott eszembe, aki a nap különböző óráiban fogad fel munkásokat ugyanazért az órabérért. A végén mindenki elégedetlen, a reggeltől dolgozók azért, mert úgy vélik, ennél többet érdemelnek. A későn jövők meg pirulnak vagy épp a markukat dörzsölgetik, hiszen tudják, ők ennél kevesebbet érdemelnek… HA összehasonlítjuk őket egymáshoz… Márpedig miért ne tennénk, miért ne tennék? Egész életünkben ezt tesszük, sohasem magunkat tesszük meg mércének, hanem  mindig másokat. Tudva vagy tudatlanul is értékeljük életünket, s ezzel önmagunkat, rangsoroljuk magunkat, s vagy többet szeretnénk titkon, hisz megérdemeljük, vagy mert kudarcokat élünk át, önmagunkat simogatjuk a meg nem érdemeltség gondolatával, s ha titkoltan is, de jólesik.

Nem tudom, vajon kinek képzeli magát az ember és kinek képzelem magamat én, hogy érdemeimre hivatkozva jót vagy éppenséggel rosszat várjak? Aligha valószínű, hogy az érdemet mérni lehetne, hiába is szeretnénk. AZ érdemnek nincs mértékegysége, sosem sok vagy kevés. Mégis, minden nap ezt teszem, mérlegre teszem életemet, mindazt amit tettem vagy nem tettem meg, aminek részese voltam vagy aminek nem, amit kaptam vagy amit nem. Áldozatként akarom felmutatni – mint Ábel, s várni a jót vagy a rosszat, érdemeim vagy érdemtelenségem következményeként. Hát nem fura? Ábel nem egészen azt kapta, amit érdemelt volna. És még hányan mások az emberiség története során…

Azt hiszem, a legtöbb embernek nem az a gondja, hogy nem kapja meg azt, amit érdemel, hanem az, hogy megkapja azt, amit nem érdemel. Ettől igazán boldogtalanná vállik, elveszti a biztonságot, a kiszámíthatóságot. Érdemtelenségben jó élni, hiszen kényelmes, mindig lehet rá hivatkozni, oly könnyű könnyes szemmel azt mondani: nem érdemlem meg… Nem érdemlem meg a boldog életet … Akárhogy is nézem, mégiscsak ez a jobb állapot, így nem érzi magát az ember lekötelezettnek. Igaz, nem is adott semmit, cserébe legalább nem is várhat semmit, ajándékot pedig nem fogad el, mert nem érdemelte ki, így végül ugyanoda jut: a megnemérdemeltség kábító bódulatába, jó benne lenni. Semmit nem kell tenni, csak sírni, önmagunkat siratni. Mennyi minket szerető embernek okozunk ezzel fájdalmat…!

Olyan az ember élete mint a virág, olyan mint a kiszáradt fű… Ugyan, mit tehetnék hozzá én az Isten könyörületéhez vagy mit vehetnék el belőle?

Nem, nem azt kapjuk, amit érdemlünk! Szerencsénkre... vagy mégsem? nem is tudom már...

mint Káin...

Régebben, fiatalabb koromban mindig kötelességérzés fogott el az advent elején, majd a kötelességérzés lelkiismeretfurdalásba fordult át, midőn sem kitűzött céljaimat, fogadalmaimat nem tudtam megtartani, sem pedig az ádventet lélekben megélni. Lett olyan, amilyen minden más nap az évben, lelkem, szívem ugyanúgy tompa maradt, mint az év többi napján. Sürgető lelkiismeretfurdalásra enyhe szégyenérzet volt a válasz önmagam előtt, mégsem tudtam soha felnőttként  úgy átélni ez a karácsonyig tartó időt, mint gyerekként. Egyszerű voltam, rendkívül jóhiszemű és naív, és boldog. 

Az elmúlt évek ádventjei változatos körülmények közt teltek el, volt, amikor telis-tele voltam várakozással, mert úgy éreztem, fordul, jó irányba fordul az életem és nem leszek egyedül többé. Volt, amikor egyedül akartam lenni. Volt, hogy hitemet és célomat vesztve csak átaludtam az egész 4 hetet, s még karácsonyra se ébredtem fel.  Most pedig, 2011 ádventjében itt vagyok - mint Káin – idegen földön idegenek közt idegenként. Én választottam ezt az utat, én léptem rá, én indultam el rajta, mert ebben, így tudtam célt látni magam előtt, irányt, amerre tarthat az életem. Most hát itt vagyok. Várom azt, ami jönni fog, ami ADVENIT. Hátra nézni nem jó, mert akkor az ember se a jövő körvonalait nem sejti meg, de még a jelent is torzan látja. Jövőbe szeretnék – ha nem is látni – de legalább nézni. 

Az Isten akaratának megvalósulása volt eddig is az életem, ezt szilárdan hiszem, és bár sajátos ez az akarat, mégis így lettem azzá, aki vagyok, felnőtté, s most már talán állíthatom: férfivá is. Talán, remélem, az, ami majd most jön, akár a 4 hét alatt, akár utána, ugyanígy és ugyanennek az egy akaratnak lesz a valóra válása. Nem, nem várom, nem is kérem, hogy felszakadó sebek,  régi érzések fájó emléke nélkül teljen, de azt várom, hogy soha-soha nem felszinesedjek el, inkább mindig láthassam a mélységet a saját lelkemben és mások lelkében, mint hogy a célbaérkezettség, a megelégedettség, a biztonság tudatában szívem minden érzéke eltompuljon.

Az Istentől sajátos és nehéz ajándékot kaptam: szemet, mellyel mások lelkét láthatom olyan mélységben, ahol nincs nő vagy férfi, egyedül csak a vergődő, kudarcos, örök szeretetre szüntelen éhező emberi lélek … Nekem ez adatott meg, ezzel élek, s nézem az embereket, akik az életemben közel kerülnek hozzám… Néha azt kívánom, bárcsak ne látnám, ne érezném, ne tudnék róla!

Várok. Kinyitom a kezem, s próbálom a szívem is, nem könnyű. Eddig karácsonykor még sose született meg bennem semmi, talán nem is kell megszületnie. Akárhogyis van, az advent elkezdődött…

Késő őszön...

Fürdőszobafelújítás 100 % kész! Köszönet mindenkinek, aki lelkesített, inspirált, konspirált, szponzorált, honorált!!!

Fürdőszobaprojekt - loppusuorassa: burkolat, festés, szpotok végre a helyükön, fekete fényes padlólapok... célegyenesben... és új konyhacsap

Fürdőszoba III - a célegyenes előtti ráfordító: gipszkartonozás teljes, 2 x átglettelve és festve, villanyszerelési munkák túlélve (380 V hogy mit keresett ott nem tudom), 2 szpotlámpahely kiépítve, vízvezetékezés kiépítve, zuhanykabin felépítve és a helyén végre, végre, végre...